A kecske jámboran kérődzött a szállása előtt. Nézte a holdat, s várta, hogy gazdája, a menyecske, megfejje.
A fecske meg fészkelődött a fészkében. Időnként kificsegett valamit a kecskének. De az csak a szakállát mozgatta válaszul.
Valahonnan előkerült egy szúnyog is. Fel-felsírdogált a holdra. Neki-nekirugaszkodott, mintha meg se állna a holdig, de mindannyiszor visszahullt. Fölrakétázta magát, aztán csak cim-cum, visszazuhant. Vissza, vagyis vele egyenest a kecske szemébe.
De a kecske még idejében pillantott egyet s megrázta a fejét. Ettől a szúnyog megint csak nekilendült a holdnak.
Így ment már jó ideje.
Végül is a kecske megelégelte a szúnyog ügyetlenkedését és komolyra fogta a dolgot. Abbahagyta a kérődzést.
Hátralépett, fejét leszegte. Úgy várta vissza a szúnyogot. Aztán ugrott és döfött, valahányszor a szúnyog visszaérkezett.
- Nahát, ilyen meccset sem látott még a világ! - kacagott a fészkéből, mint egy páholyból kikönyöklő fecske, s a fiókáit is a fészek szádára ültette, hogy ők se maradjanak ki a nagy látnivalóból.
- Cir-cin-bumm, cir-cin-bumm! - cirrent a szúnyog és dobbantott, öklelt a kecske. S már a ketrecben kuksoló majorság is kezdett fülelni a meccsre.
A fecskék meg úgy mulattak, hogy majd kiestek a fészekből. És biztatták is barátjukat, a kecskét:
- Ne hagyd magad, ne hagyd, a mindenit!
Igaz, nem hagyta magát a kecske, pedig már a nyelve is lógott a nagy viaskodástól, a szúnyog pedig mintha nem is tusázott volna, éppen olyan hangosan cirmelt, mint mérkőzés elején.
Majdhogynem szégyenben maradt a kecske. Még egy-két ugrás, és a szúnyog megnyeri a mérkőzést. Ezt a fecske is észrevette, s azzal fics-fecs, kilódult a fészkéből és bekapta az örökké síró-rívó s mindenkivel szemtelenkedő szúnyogot.
Ettől aztán mindenki megnyugodott. Még a kecske is, aki máig azt hiszi, hogy ő döfte le azt a farkasnál is hatalmasabb ellenfelet.
Jó éjszakát!
Nagyon szép ez a Kányádi-mese! Kányádinak a versei is lenyűgözőek...
VálaszTörlés